21. Az elutasított intés

William Millernek és társainak a második advent hirdetésével csak egy céljuk volt: felrázni az embereket, hogy készüljenek az ítéletre. Megpróbálták tudatosítani a vallásos emberekben, hogy mi az egyház igazi reménysége, és hogy bensőségesebb keresztény életet kell élniük. A megtéretlenekkel pedig meg akarták értetni, hogy sürgősen bűnbánatot kell tartaniuk. »Nem valamilyen szektához vagy vallásos csoporthoz próbáltak embereket toborozni. Minden csoportban és szektában munkálkodtak anélkül, hogy beleszóltak volna szervezeti vagy fegyelmi ügyeikbe. «

   »Egész munkálkodásom során fel sem merült bennem az a szándék vagy gondolat, hogy a meglevő felekezetekből valamilyen különálló csoportot szervezzek - mondta Miller -, vagy hogy egyiknek a másik rovására kedvezzek. Mindenkinek segíteni akartam. Azt hittem, hogy minden keresztény örülni fog annak, hogy Krisztus eljön. Reméltem, hogy azok, akik másként vélekednek, nem fogják kevésbé szeretni e tanítás elfogadóit. Nem gondoltam, hogy valaha is szükség lesz külön összejövetelekre. Minden vágyam az volt, hogy lelkeket vezessek Istenhez; hogy figyelmeztessem a világot a közelgő ítéletre, és embertársaimat készülésre buzdítsam, hogy nyugodt szívvel találkozhassanak Istenükkel. Azoknak a nagy többsége, akik munkám eredményeként megtértek, beléptek a meglevő egyházak valamelyikébe. «

   Mivel Miller munkája az egyházak megerősítését szolgálta, egy ideig szívesen fogadták. De amikor lelkészek és vallási vezetők állást foglaltak az advent hirdetése ellen, az efféle »izgatást« el akarták fojtani, és nemcsak a szószékről támadták, hanem meg is tiltották tagjaiknak, hogy a második adventről szóló prédikációkat hallgassák, sőt azt is, hogy reménységükről az egyház ima- és bizonyságtételi óráin beszéljenek. Ez próbára tette és megzavarta a hivőket. Szerették egyházukat, és nem akartak megválni tőle. De amikor látták, hogy egyházukban Isten szavának bizonyságtételét elfojtják, és megtagadják tőlük azt a jogot, hogy megvizsgálják a próféciákat, úgy érezték, hogy ha Istenhez hívek akarnak maradni, ezzel nem érthetnek egyet. Azok, akik ki akarják tiltani Isten szavának bizonyságtevését, nem tekinthetők Krisztus egyháza, »az igazság oszlopa« és »erőssége« tagjainak. Ezért úgy érezték, hogy joguk van megszakítani a kapcsolatot velük. 1844 nyarán mintegy ötvenezren léptek ki az egyházakból.

   Ez idő tájt feltűnő változás történt az Egyesült Államok egyházainak többségében. E közösségek évek hosszú sora óta egyre inkább alkalmazkodtak a világ gyakorlatához és szokásaihoz, és ugyanilyen arányban hanyatlott az igazi lelkiség is. De ebben az évben a hanyatlás jelei hirtelen és feltűnően megmutatkoztak szinte az ország minden egyházában. Úgy látszott, hogy senki sem tudja megmondani az okát, de magára a tényre sokan felfigyeltek, és megjegyezték mind a sajtóban, mind a szószékről.

   A filadelfiai presbiteriánusok egyik gyűlésén Barnes úr, egy közismert kommentár szerzője és a város egyik vezető egyházának lelkipásztora »kijelentette, hogy húsz évet töltött el lelkészi szolgálatban, de a legutóbbi alkalomig soha nem osztott úrvacsorát úgy, hogy több-kevesebb lelket fel ne vett volna a gyülekezetbe. De most nincs ébredés, nincs megtérés, és az sem igen látható, hogy a vallásoskodók növekednének a kegyelemben. Senki sem keresi fel, hogy lelke megmentéséről beszélgessen. Az üzleti élet fokozódásával, a kereskedelem és az ipar fényes kilátásaival a világiasság is elmélyül. Így van ez minden felekezetben. «

   Ugyanabban az évben, februárban az Oberlin College Finney nevű professzora ezt mondta: »Tanúi vagyunk annak, hogy országunkban a protestáns egyházak általában vagy közönyösek, vagy ellenségesek korunk szinte minden erkölcsi reformjával szemben. Akadnak ugyan kivételek, de ez nem elég ahhoz, hogy e tényt ne általánosíthassuk. Egy másik hiteles tényünk is van: az egyházak megújhodását keltő befolyás majdnem teljes hiánya. Szinte mindenütt eluralkodik a lelki tespedtség, és félelmesen mélyre hat. Erről tanúskodik az egész ország vallásos sajtója... Igen sok egyháztag lesz a divat rajongója, és a hitetlenekkel együtt jár szórakozni, táncolni, ünnepelni stb... E fájdalmas témát azonban nem szükséges tovább részletezni. Elég annyi, hogy a bizonyítékok sűrűsödnek, és súlyosan reánk telepedve tanúsítják, hogy az egyházak általánosságban sajnálatosan hanyatlanak. Nagyon messzire eltértek Istentől, és az Úr visszavonult tőlük. «

   A »Religious Telescope«-ban egy író így nyilatkozott: »Sohasem tapasztaltuk a vallás egyetemes hanyatlását ennyire, mint most. Az egyháznak igazán fel kellene ébrednie, és meg kellene keresnie e nyomorúság okát, mert mindazoknak, akik Siont szeretik, ezt az állapotot nyomorúságnak kell tartaniuk. Ha arra gondolunk, hogy milyen ritka eset az igazi megtérés, és hogy szinte példátlan a bűnösök arcátlansága és keménysége, önkéntelenül is felkiáltunk: ,Isten elfelejtett könyörületes lenni?'; vagy ,Bezárult a kegyelem ajtaja?'. «

   Ilyen állapot nincs ok nélkül az egyházban. A lelki sötétség, amely ráborul nemzetekre, egyházakra és egyénekre, nem az isteni segítség és kegyelem önkényes visszavonásának tulajdonítható, hanem annak, hogy az ember semmibe veszi, illetve elutasítja a mennyei világosságot. Megkapóan illusztrálja ezt az igazságot a Krisztus korabeli zsidó nép történelme. Az izraeliták a világnak hódoltak, Isten szavát elfelejtették és értelmük elhomályosult; szívük földi, érzéki lett. Ezért nem tudtak a Messiás adventjéről. Büszkeségükben és hitetlenségükben elutasították a Megváltót. Isten még ekkor sem zárta el őket attól, hogy a megváltás áldásait megismerjék és részesüljenek belőle. De akik elutasították az igazságot, nem vágyódtak már a menny ajándéka után. »A sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé« tették, mígnem a világosság, amely bennük volt, sötétséggé lett; és milyen nagy volt ez a sötétség!

   Sátán taktikájába beleillik, hogy az emberek tartsák meg a vallás formaságait, de nélkülözzék az élő kegyességet. Az evangélium elutasítása után a zsidók továbbra is fanatikusan gyakorolták ősi szertartásaikat. Mereven megőrizték nemzeti elzárkózásukat, miközben el kellett ismerniük, hogy Isten már nincs jelen köztük. Dániel próféciája olyan világosan mutatott a Messiás eljövetelének idejére, és olyan félreérthetetlenül megjövendölte halálát, hogy a zsidók ellenezték e próféciák kutatását, és végül a rabbik átkot mondtak azokra, akik megpróbálták kiszámítani az időt. Az elvakult és megátalkodott Izraelt a következő századok során nem érdekelték a megváltás kínálta irgalmas ajándékok. Nem törődtek az evangélium áldásaival. Ez a tény komolyan és félelmesen int mindenkit arra, hogy milyen veszélyes dolog elutasítani a mennyből jövő világosságot.

   Ha megvan az ok, a következmények sem maradnak el. Aki szántszándékkal elfojtja kötelességtudatát, mert beleütközik hajlamaiba, végül képtelen lesz különbséget tenni az igazság és a tévedés között. Értelme elhomályosul, lelkiismerete eltompul, szíve megkeményedik, és lelke elszakad Istentől. Ahol a menny igazságáról szóló üzenetet durván elutasítják, vagy egyszerűen semmibe veszik, ott az egyházat sötétség fogja borítani; a hit és a szeretet meghidegül, elidegenedés és széthúzás lép a helyébe. Az egyháztagok evilági törekvésekre összpontosítják érdeklődésüket és energiájukat, a bűnösök pedig még megátalkodottabbak lesznek.

   A Jelenések könyve 14. fejezetében leírt első angyali üzenetnek, amely meghirdeti Isten ítéletének óráját, és felszólítja az embereket, hogy féljék és imádják Őt, az volt a célja, hogy elkülönítse Isten hitvalló népét a világ rontó hatásától. Isten népének meg kellett látnia valódi állapotát: világiasságát és elesettségét. Ha az egyház tagjai megfogadták volna azt az intést, amit Isten ebben az üzenetben küldött, akkor elhagyták volna azokat a bűnöket, amelyek elszakították őket Istentől. Ha elfogadták volna a menny üzenetét, és szívüket az Úr előtt megalázva őszintén igyekeztek volna megállni előtte, Isten Lelke és ereje megnyilatkozott volna közöttük. Az egyház újra eljutott volna a hit és a szeretet egységére, az apostoli idők boldog állapotára, amikor a hivők »szíve-lelke egy vala«, és »az Isten beszédét bátorsággal szólják vala«; amikor »az Úr... minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az üdvözülőkkel« (Acs 4:32.31; 2:47).

Ha azok, akik magukat Isten népének vallják, elfogadnák az Igéből rájuk sugárzó világosságot, akkor eljutnának arra az egységre, amelyért Krisztus imádkozott: »a Lélek egységé«-re a »békesség kötelékével«, ahogy az apostol mondja. »Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség« (Ef 4:3-5).

   Akik elfogadták az advent üzenetet, tapasztalták ezt az áldást. Különböző egyházakból jöttek, és az egyház emelte korlátokat ledöntötték; egymásba ütköző hitvallásuk atomjaira esett szét; a földi millenniumba vetett bibliátlan reménységet feladták, a második adventről alkotott hamis nézeteiket kiigazították; a gőg és a világhoz való ragaszkodás semmivé lett. A sérelmeket orvosolták. Szívük a legszebb közösségben egyesült, szeretet és öröm foglalta el a főhelyet. Ha ez a tanítás ezt érte el annak a kevés embernek az életében, aki elfogadta, ezt érné el mindenkinek az életében, ha mindenki elfogadná.

   De az egyházak többnyire elutasították az intést. A lelkészek, akiknek - mint »Izrael háza« őrszemeinek - elsőként kellett volna észrevenniük Jézus eljövetelének jeleit, nem ismerték fel az igazságot sem a próféták bizonyságtételéből, sem pedig az idők jeleiből. Mivel evilági remények és törekvések töltötték el szívüket, Isten iránti szeretetük és Igéjébe vetett hitük meghidegült. Amikor pedig az advent tanítása felhangzott, csupán előítéletüket és kétkedésüket keltette fel. Azt a tényt, hogy az üzenetet jórészt egyszerű emberek prédikálták, érvként hozták fel ellene. Miként a régi időkben, Isten szavának világos bizonyságtételét ezzel a kérdéssel fogadták: "Vajon a főemberek vagy a farizeusok között hitt-é... valaki?« És látva, milyen nehéz feladat megcáfolni a prófétai időszakokból merített érveket, sokan ellenezték a próféciák tanulmányozását. Azt tanították, hogy a prófétikus könyvek bepecsételt könyvek, és nem kell őket megérteni. Tömegek bíztak vakon lelkipásztorukban, és nem hallgatták meg az intést. Mások pedig, jóllehet meggyőződtek az igazságról, nem merték azt bevallani, »hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből«. Az üzenet nyomán, amit Isten azért küldött, hogy a gyülekezetet megpróbálja és megtisztítsa, nagyon is világossá vált, milyen sokan ragaszkodnak inkább a világhoz, mint Krisztushoz. A kötelékek, amelyek a földhöz kötötték őket, erősebbek voltak, mint a menny vonzása. A világ bölcsességét akarták hallgatni, és elfordultak a szívet vizsgáló igazságtól.

   Az első angyal intésének elutasításával eldobták maguktól azt az eszközt, amelyet a menny azért nyújtott, hogy meggyógyuljanak. A szívélyes hírnöktől, aki helyre igazította volna azokat a tévedéseket, amelyek elválasztották őket Istentől, megvetéssel elfordultak, és még mohóbban keresték a világ barátságát. Ez volt az oka a félelmes állapotnak: a világiasságnak, a hitehagyásnak és a lelki halálnak, amely az egyházakat 1844-ben jellemezte.

   Az első angyalt egy második követi, ezt hirdetve: »Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város, mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek« (Jel 14:8). A »Babilon« szó a »Bábel« szóból ered, és zűrzavart jelent. Babilon a Szentírásban a hamis vagy hitehagyó vallások különböző formáit jelöli. A Jelenések 17. fejezetében Babilont egy asszony ábrázolja. A Biblia ezzel a képpel az egyházat szimbolizálja: az erényes asszony a tiszta egyházat, a gonosz asszony pedig a hitehagyó egyházat jelképezi.

   A Biblia a Krisztus és egyháza közötti szent és állandó viszony jellegét a házasság kötelékéhez hasonlítja. Az Úr ünnepélyes szövetséggel kötötte népét önmagához. Azt ígérte, hogy Istenük lesz, ők pedig megfogadták, hogy Istenéi lesznek, és csakis az övéi. Az Úr kijelenti: »Eljegyezlek téged magamnak örökre, éspedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el« (Hós 2:18). Ezt is mondja: »Férjetekké lettem« (Jer 3:14). Pál ugyanezt a képet alkalmazza az Újtestamentumban: »Eljegyezlek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé« (2 Kor 11:2).

   Az egyház Krisztussal szembeni hűtlenségét, ami abban mutatkozik meg, hogy már nem bízik Istenében, és a Megváltó iránti ragaszkodás helyét a világ szeretete tölti be, a Szentírás a házassági fogadalom megszegéséhez hasonlítja. Az Úrtól eltávozó Izrael bűne és Isten csodálatos szeretete, amelyet népe semmibe vett, meghatóan tárul fel az Igében: »Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled - így szól az én Uram, az ÚR -, és az enyém lettél. «

»Igen-igen megszépültél, sőt még a királyságot is elérted. Szépségednek híre ment a népek között, mert tökéletessé tették azok az ékszerek, amelyeket rád raktam... De elbizakodtál szépséged miatt, és hírhedt parázna lettél. « »Ahogyan egy asszony hűtlenül elhagyja házastársát, úgy hagytatok el hűtlenül engem, Izrael háza! - így szól az ÚR. « »Te házasságtörő asszony, aki az ura helyett idegeneket fog magának!« (Ez 16:8.13-15.32; Jer 3:20).

   Az Újtestamentum hasonló nyelvezettel szólítja meg az állítólagos keresztényeket, akik inkább a világ barátságát keresik, mint Isten pártfogását. Jakab apostol ezt mondja: »Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki ezért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz« (Jak 4:4).

   A Jelenések 17. fejezetében említett asszony (Babilon) »bíborba és skárlátba« öltözve jelenik meg, aki »megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal... és az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak... anyja«. Így szól a próféta: »Látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől. « Majd János azt mondja Babilonról, hogy az »ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain« (Jel 17:4.18). Róma az a hatalom, amely oly sok századon át zsarnokoskodott a kereszténység uralkodóin. A bíbor és a vörös szín, az arany, a drágakövek és a gyöngyök elevenen ábrázolják a Szentszék fényűzését, és a királyokét is túlszárnyaló pompáját. Egy hatalomra se illik rá ennyire pontosan az a kijelentés, hogy »részeg vala a szentek vérétől«, mint erre az egyházra, amely oly kegyetlenül üldözte Krisztus követőit. Babilon ellen még az a vád is felmerül, hogy törvénytelen viszonyt tart »a föld királyai«-val. A zsidó egyház azért lett parázna, mert elfordult az Úrtól, és szövetségre lépett a pogányokkal. Rómát, amely világi hatalmak támogatását keresve hasonlóképpen megromlott, az Ige ugyanígy ítéli meg.

   Babilon tehát »a paráznáknak... anyja«. Lányai pedig azokat az egyházakat szimbolizálják, amelyek Róma dogmáihoz és hagyományaihoz ragaszkodnak, és példáját követve feláldozzák az igazságot és Isten jóváhagyását a világgal való tiltott szövetség oltárán.

A Jelenések 14. fejezetében azt az üzenetet találjuk, hogy Babilon leomlott. Babilon azokra a vallási szervezetekre vonatkozik, amelyek valamikor tiszták voltak, de megromlottak. Ezt az üzenetet, mivel az ítéletre való figyelmeztetés után következik, az utolsó napokban kell hirdetni. Tehát nem vonatkozhat csupán a katolikus egyházra, mert ez az egyház már hosszú századok óta bukott állapotban van. János elmondja, hogy Isten kihívja népét Babilonból (Jel 18. f.). E szentírási kijelentés szerint Isten népe közül sokan még Babilonban vannak. Melyek azok a vallási közösségek, amelyekben ma Krisztus követőinek a többsége található? Kétségkívül a különböző protestáns egyházak. Keletkezésükkor ezek az egyházak becsülettel állást foglaltak Isten és az igazság mellett, és a menny áldása kísérte őket. Még a hitetlen világ is kénytelen volt elismerni azokat az áldott eredményeket, amelyek az evangélium elveinek elfogadását követték. Az Izraelhez intézett prófétai kijelentés szerint: » Szépségednek híre ment a népek között, mert tökéletessé tették azok az ékszerek, amelyeket rád raktam - így szól az én Uram, az Úr. « De ugyanazok az igények buktatták el őket is, amelyek tönkretették és megrontották Izraelt: ők is utánozni akarták a hitetlenek szokásait, és keresték barátságukat. »Elbizakodtál szépséged miatt, és hírhedt parázna lettél« (Ez 16:14-15).

   Sok protestáns egyház követi Róma példáját azáltal, hogy kapcsolatot tart fenn »a föld királyaival«. Az államegyházak a kormányokkal és más közösségekkel való kapcsolat által a világ kegyeit keresik. A »Babilon« - zűrzavar - elnevezés jól ráillik ezekre a közösségekre. Mind azt vallja, hogy tanításait a Bibliából veszi, mégis szinte megszámlálhatatlan, hitvallásban és elméletekben egymásnak élesen ellentmondó felekezetre oszlanak.

   A világgal kötött bűnös szövetségen kívül a Rómától különvált egyházak másokat is rávesznek arra, hogy viselkedési módjukat átvegyék.

   Egy római katolikus mű azt bizonygatja, hogy »ha a római egyház valaha is beleesett a szentek imádásának bűnébe, leánya, az anglikán egyház - amely tizenegy templom közül tízet Máriának szentelt, Krisztusnak pedig csak egyet - ugyanabban vétkes«.

Dr. Hopkins pedig az »A Treatise on the Millennium«-ban ezt állítja: »Nincs okunk azt gondolni, hogy az antikrisztusi lelkület és gyakorlat arra az egyházra korlátozódik, amelyet most római egyháznak nevezünk. A protestáns egyházakban is sok az antikrisztusi, és ezek az egyházak távolról sem mentesek minden... romlottságtól és gonoszságtól. «

   A presbiteriánus egyház Rómától való elszakadásáról dr. Guthrie így ír: »Háromszáz évvel ezelőtt egyházunk nyitott Bibliával a zászlaján, okmányán pedig a ,kutasd az Írást' mottóval kivonult Róma kapuin.« Guthrie felteszi ezt a sokatmondó kérdést: »Vajon tisztán jött ki Babilonból?«.

   »Az anglikán egyházat - mondja Spurgeon - mintha át- meg átjárta volna a szakramentalizmus (szentségek kultusza), de a nonkonformistákat is szinte ízekre bontja a filozofikus hitetlenség. Azok, akiket jobbnak véltünk, sorban lépnek le a hit alapjairól. Úgy hiszem, Anglia szívét alaposan átitatta az a szégyenletes hitetlenség, amely nyugodtan felmerészkedik a szószékre, és kereszténynek nevezi magát. «

   Honnan indult el a nagy hitehagyás? Hogyan kezdte az egyház elhagyni az evangéliumi egyszerűséget? A pogányság szokásaihoz való igazodásával, amellyel az volt a célja, hogy könnyebben el tudja fogadtatni a kereszténységet a pogányokkal. Pál apostol már a maga korában elmondhatta: »Működik... már a törvényszegés titkos bűne« (2Thessz 2:7). Míg az apostolok éltek, az egyház többé-kevésbé tiszta maradt. De »a második század vége felé a gyülekezetek többsége új formát öltött. Kezdeti egyszerűségük eltűnt. Amikor az egykori tanítványok elhunytak, gyermekeik az új megtértekkel együtt... észrevétlenül előtérbe léptek, és új formát adtak az ügynek. «6 A keresztény hit magas mércéjét leszállították, hogy híveket szerezzenek. Ennek az lett a következménye, hogy az egyházba özönlő pogányok magukkal hozták szokásaikat, rítusaikat és bálványaikat. « A keresztény vallást, amikor már a világ urai pártfogolták és támogatták, tömegek fogadták el névlegesen. De míg sokan látszatra keresztények voltak, »lényegében pogányok maradtak, különösen abban, hogy titokban bálványaikat imádták«.

   Vajon nem ez a folyamat ismétlődött meg szinte minden egyházban, amely magát protestánsnak nevezi? Amikor alapítóik, az igazi reformációs lelkület hordozói eltávoznak az élők sorából, utódaik lépnek elő, és »új formát adnak az ügynek«. A reformátorok gyermekei egyrészt vakon ragaszkodnak atyáik hitvallásához, és nem hajlandók elfogadni olyan világosságot, ami atyáikét meghaladta, másrészt messze eltérnek atyáik alázatos, önzetlen és világot megtagadó példájától. Tehát a kezdeti egyszerűség eltűnik. »Amikor a világiasság elárasztja az egyházat, ez magával hozza a világ szokásait, rítusait és bálványait. «

   A világ barátságát, ami »ellenségeskedés az Istennel«, ó jaj, milyen félelmes mértékben ápolják Krisztus állítólagos követői! Milyen messzire távoztak a keresztény világ nagy egyházai az alázatosság, önmegtagadás, egyszerűség és kegyesség bibliai mércéjétől! Wesley a pénz helyes felhasználásáról ezt mondta: »Ebből az értékes talentumból semmit se pazaroljatok el csupán a szem kívánságainak kielégítésére, fölösleges vagy költséges öltözetre, vagy szükségtelen díszekre. Semmit se pazaroljatok házatok különleges felékesítésére; fölösleges vagy költséges bútorokra, drága képekre, festményekre, aranyozásra! ... Semmit se költsetek az élet kérkedésének kielégítésére, az emberek csodálatának vagy dicséretének elnyerésére... ,Amíg jólétben vagy, addig az emberek jót mondanak rólad', amíg ,bíborba és patyolatba' öltözöl, ,mindennap dúsan vigadozván', kétségkívül sokan megdicsérik ízléses eleganciádat, bőkezűségedet és vendégszeretetedet. De ne vedd meg ilyen drágán dicséretüket! Inkább elégedj meg azzal a tisztességgel, ami Istentől származik!«. Ezt a tanítást azonban korunk számos egyházában figyelmen kívül hagyják.

   A vallásosság népszerű lett a világban. Hatalmasságok, politikusok, jogászok, orvosok, kereskedők lépnek be az egyházba, hogy kivívják a társadalom tiszteletét és bizalmát; hogy saját földi érdekeiket szolgálják. Így próbálják igaztalan ügyeiket a kereszténység látszatával takarni. E megkeresztelt világias emberek vagyonától és befolyásától megerősödött vallási közösségek még nagyobb népszerűségre és pártfogásra tartanak igényt. Gazdagon díszített, pompás templomok épülnek elegáns utcákban. A hívek költségesen és divatosan öltözködnek. Jól megfizetik a tehetséges lelkészt, hogy »szórakoztassa« és vonzza az embereket. A lelkésznek prédikációiban nem szabad mindennapi bűnöket érintenie, hanem az előkelőség fülének kellemes és tetszetős dolgokat kell mondania. Így előkelő bűnösök szerepelnek az egyház névsorában, a kegyesség látszata pedig divatos bűnöket rejteget.

   Arra a kérdésre, hogy a látszat-keresztények ma milyen magatartást tanúsítanak a világgal szemben, egy jelentős világi folyóirat ezt a magyarázatot adja: »Az egyház észrevétlenül engedett korunk szellemének, és istentiszteleti formáit a modern követelményekhez igazítja. « »Az egyház ma igazán minden eszközt felhasznál, ami vonzóvá teszi a vallást. « A metodizmusról egy író így nyilatkozik a New York Independentben: »A vallásos és vallástalan emberek közti választóvonalra fokozatosan valamiféle homály borul, és mindkét részről lelkesen fáradoznak azon, hogy a cselekedeteik és a szórakozási módjuk közötti különbséget elmossák. « »A vallás népszerűsége nagymértékben megnöveli azoknak a számát, akik anélkül szeretnék előnyeit biztosítani maguknak, hogy pontosan eleget tennének követelményeinek. « Howard Crosby szerint: "Nagy kihatása van annak, hogy Krisztus egyháza oly kevéssé hajtja végre Urának elgondolásait. Miként a hajdani zsidók engedték, hogy a bálványimádó népekkel való meghitt kapcsolatuk ellopja szívüket Istentől..., Jézus egyháza a hitetlen világgal való helytelen kapcsolatával ma éppígy elhagyja igazi létének mennyei rendjét. Isten kinyilatkoztatásaitól idegen következtetésekre jutva, a kegyelemben való növekedést támadó érveket használva követi a krisztustalan társadalom jóllehet sokszor tetszetős, de veszedelmes szokásait. «

   A világiasságnak és az élvezethajhászásnak ebben az áradatában szinte teljesen elveszett a Krisztusért való önmegtagadás és önfeláldozás. »Gyülekezeteink néhány tagját - férfiakat és nőket-, akik ma aktívan részt vesznek a gyülekezeti életben, gyermekkorukban áldozathozatalra tanították, hogy képesek legyenek Krisztusért valamit adni vagy tenni. « De ha ma »anyagi segítségre van szükség..., senkitől sem szabad kérni. Ó nem! Rendezzetek inkább látványos műsoros estet, teadélutánt vagy egyebet, ahol enni lehet - bármit, ami szórakoztatja az embereket!«

   Washburn, Wisconsin kormányzója 1873. jan. 9-én üzenetében ezt mondta: »Úgy látszik, valamilyen törvényre van szükség azoknak az iskoláknak a feloszlatásához, amelyek hazárdjátékosokat nevelnek. Ezek mindenütt ott vannak. Néha még az egyházak is (kétségkívül akaratlanul) az ördögnek dolgoznak. Ajándék koncertek, szerencsejátékok és tombolajátékok - olykor vallási vagy jótékony céllal, de sokszor kevésbé dicséretes szándékkal - mind olcsó pénzszerzési lehetőségek. Semmi sincs olyan romboló és kábító hatással, különösen az ifjúságra, mint a munka nélkül szerzett pénz, illetve vagyon. Tiszteletre méltó emberek fognak ilyen szerencsejátékokba, és azzal a meggondolással könnyítenek a lelkiismeretükön, hogy a pénzt nemes célra fogják használni. Így aztán nem meglepő, hogy az ország fiataljai gyakran válnak olyan szokások rabjaivá, amelyek a hazárdjátékok okozta izgalomnak szinte biztos következményei. «

   A világhoz való igazodás szelleme átitatja az egyházakat az egész keresztény világban. Robert Atkins egyik prédikációjában, amely Londonban hangzott el, sötét képet fest az Angliában eluralkodó lelki hanyatlásról: »A valódi igazak száma csökken a földön, és senki sem veszi észre. Korunkban a vallásos emberek minden egyházban szeretik a világot, és igazodnak a világhoz; nagy figyelmet szentelnek saját kényelmüknek, és tekintélyre törekszenek. Szenvedniük kellene Krisztussal, de még a szégyentől is visszariadnak... Hitehagyás, hitehagyás, hitehagyás - ez van minden egyház homlokzatára vésve. És ha ezt tudnák, ha ezt éreznék, még lenne remény. De jaj! Ezt kiáltják: ,Gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, semmire sincs szükségünk! «

   Babilon nagy bűne az, hogy »paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek«. A megittasodás kelyhe, amelyet a világnak nyújt, azokat a hamis tanokat jelenti, amelyeket a föld nagyjaival való meg nem engedett kapcsolat következtében fogadott el. A világgal való barátság megrontja hitét, ő viszont olyan tanok hirdetésével áraszt romlott befolyást a világra, amelyek a Szentírás legvilágosabb kijelentéseivel ellentétben állnak.

   Róma visszatartotta a Bibliát az emberektől, és mindenkitől azt követelte, hogy helyébe fogadja el az ő tanításait. A reformáció feladata az volt, hogy visszaadja az embereknek Isten Igéjét. De vajon korunk templomaiban nem arra tanítják-e az embereket, hogy hitüket inkább egyházuk hitvallásaira és tanításaira építsék, mintsem a Szentírásra? Charles Beecher ezt mondta a protestáns egyházakról: »A hitvallások ellen mondott minden durva szóra éppoly érzékenyen reagálnak, mint szent atyáik tették volna az általuk istápolt szentek és mártírok iránti növekvő tisztelet durva kárhoztatására... Az evangéliumi protestáns közösségek annyira megkötötték egymás kezét és a sajátjukat, hogy egyiküknél sem lehet prédikátor az, aki a Biblián kívül még más könyvet is el nem fogad... Semmi képzelet szülte dolog nincs abban az állításban, hogy a hitvallás tekintélye kezdi a Bibliát kirekeszteni, éppúgy, ahogy Róma tette, habár nehezebben megfogható módon. «

   Amikor lelkiismeretes tanítók magyarázzák Isten Igéjét, megjelennek művelt, a Szentírást állítólag értő lelkészek, akik a józan tanítást eretnekségnek bélyegzik, és ezzel elűzik az igazság után érdeklődőket. Ha a világ nem volna kétségbeejtően megrészegítve Babilon borával, Isten szavának világos, metsző igazságai tömegeket győznének meg. De a vallási elvek olyan zavarosnak és ellentmondónak tűnnek, hogy az emberek nem tudják, mit fogadjanak el igazságként. A világ megátalkodottsága az egyház ajtajáig jutott.

   A második angyal (Jel 14.) üzenete először 1844 nyarán hangzott fel, és akkor elsősorban az Egyesült Államok egyházaira vonatkozott. Az ítéletre való figyelmeztetés is ott szólalt meg a leghangosabban; ott talált a legnagyobb visszautasításra is, és az egyházak hanyatlása ott volt a legrohamosabb. A második angyal üzenete azonban 1844-ben még nem vált egészen valóra. Az egyházakban abban az időben erkölcsi romlás volt tapasztalható, mert nem fogadták be az advent üzenetben foglalt igazságot. De a bukás még nem volt teljes. Mivel azonban továbbra is elvetették a különösképpen arra az időre szóló igazságot, egyre mélyebbre süllyedtek. De még mindig nem mondható, hogy »leomlott... Babilon..., mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek«. Babilon még nem itatott meg minden népet. Korunk próbatevő igazságaival szemben a világhoz igazodó, közömbös lelkület áll, és hódít a keresztény világ minden országának protestáns egyházaiban. Nekik is szól a második angyal komoly és súlyos ítélete. A hitehagyás munkája azonban még nem tetőzik.

   A Biblia kijelenti, hogy az Úr eljövetele előtt Sátán »a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával« fog dolgozni, és Isten engedi, hogy azok, akik »nem fogadták be az igazságnak szeretetét az Ő üdvösségükre«, megkapják »a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak« (2Thessz 2:9-11). Amíg ez az állapot nem következik be, amíg az egyház és a világ nem egyesül teljesen az egész keresztény világban, addig Babilon még nem bukott el egészen. A változás fokról fokra történik, és a Jel 14:8 teljes megvalósulása még a jövőben van.

   A Babilont képező egyházak lelki sötétsége és Istentől való elidegenedése ellenére Krisztus követőinek nagy serege még mindig soraikban található. Közülük sokan nem értik a korunknak szóló különleges igazságokat. Nem kevés azoknak a száma, akik elégedetlenek jelenlegi állapotukkal, és nagyobb világosság után vágynak. Hiába keresik Krisztus képmását abban a közösségben, amelyhez tartoznak. Amint ezek a közösségek egyre jobban eltávolodnak az igazságtól, és szorosabb szövetségre lépnek a világgal, a két csoport közti különbség nő, amelynek végső következménye a szakadás. Eljön az idő, amikor azok, akik Istent mindenekfelett szeretik, nem tudnak olyanokkal kapcsolatban maradni, akik »inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét«.

   A Jel 18. fejezete arra az időre mutat, amikor a hármas intés (lásd Jel 14:6-12) elutasításának következményeként az egyház teljesen eljut a második angyal által megjövendölt állapotra, és Isten felszólítja a még Babilonban levő népét, hogy szakadjon el attól a közösségtől. Ez az üzenet az utolsó, amelyet a világ kap; és ez az üzenet elvégzi a maga munkáját. Amikor azok, »akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban« (2Thessz 2:12) Sátán súlyos csalása következtében elhiszik a hazugságot, akkor az igazság fénye ráragyog mindazokra, akiknek a szíve nyitva van befogadására. Az Úr minden gyermeke, aki még Babilonban van, hallgat e hívásra: »Fussatok ki belőle, én népem!« (Jel 18:4).

Tartalomjegyzék