8. Luther az országgyűlés előtt

Új császár - V. Károly - lépett Németország trónjára. Róma titkos megbízottai siettek szerencsét kívánni neki, és rávenni, hogy használja fel hatalmát a reformáció ellen. A szász választófejedelem viszont, akinek Károly a koronáért sokat köszönhetett, nyomatékosan kérte az új császárt, hogy ne tegyen lépéseket Luther ellen, ameddig meg nem hallgatja. A császár ezzel nagyon kínos és kellemetlen helyzetbe került. A pápa híveit semmi más nem elégítette volna ki, csak a Luther halálos ítéletét kimondó császári kiáltvány. A választófejedelem viszont határozottan kijelentette, hogy »sem a császári felség, sem más nem tanúsította, hogy Luther írásait valaki is megcáfolta volna. « Ezért dr. Luthernek menlevelet kért, »hogy megjelenhessék tanult, istenfélő és pártatlan bírák törvényszéke előtt«.

   Ekkor mindegyik párt figyelme a német államok gyűlésére irányult, amelyet Károly Wormsba hívott össze nem sokkal hatalomra jutása után. Fontos politikai kérdéseket és érdekeket kellett e nemzeti tanácskozáson mérlegelni. A német fejedelmek most tanácskoztak először ifjú császárukkal. Az egyházi és állami méltóságok az ország minden részéből eljöttek. Öröklött jogaikat féltő, előkelő származású, nagy hatalmú világi főurak; rangjuk és hatalmuk fontosságától megrészegült papi fejedelmek; a társadalom színe java és fegyveres kíséretük; valamint idegen és távoli országok követei - mind összegyűltek Wormsban. Ebben a roppant nagy gyülekezetben a legnagyobb érdeklődést a szász reformátor ügye keltette.

   Károly előzőleg megbízta a választófejedelmet azzal, hogy hozza magával Luthert az országgyűlésre. Biztosította Luther védelméről, és megígérte, hogy szabadon tárgyalhat az illetékes személyekkel a vitás kérdésekről. Luther vágyott arra, hogy megjelenhessen a császár előtt. Egészsége ebben az időben igen megromlott, mégis így írt a választófejedelemnek: »Ha egészségesen nem tudok Wormsba menni, betegen vitetem magam oda. Mert ha a császár hív engem, semmi kétségem sincs afelől, hogy ez magának Istennek a hívása. Ha erőszakot is kívánnak alkalmazni ellenem, ami nagyon valószínű (mert bizonyára nem azért rendelnek maguk elé, hogy oktassam őket), én az ügyet Isten kezébe helyezem. Aki megőrizte a három ifjút a tüzes kemencében, ma is él, és uralkodik. Ha Ő nem ment meg engem, életemnek nincs nagy jelentősége. Csak azt akadályozzuk meg, hogy az evangélium a gonoszok gúnyolódásának tárgyává váljon. Hullassuk vérünket érte, nehogy ők győzedelmeskedhessenek! Nem az én feladatom eldönteni, hogy életem vagy halálom járul-e hozzá legjobban mások üdvösségéhez... Mindent elvárhatnak tőlem... csak azt nem, hogy megfutamodom vagy megtagadom tanaimat. Elmenekülni nem tudok, még kevésbé meghátrálni. «

   Nagy volt az izgalom, amikor Wormsban elterjedt a hír, hogy Luther meg fog jelenni az országgyűlésen. A pápai nuncius, Aleander, akire az ügy különösképpen tartozott, megrémült és felbőszült. Látta, hogy a pápa ügyére nézve ez katasztrofális lesz. Vizsgálatot indítani olyan ügyben, amelyben a pápa már kárhoztató ítéletet mondott, annyit jelent, mint semmibe venni a pápa tekintélyét. Félt attól, hogy ennek az embernek meggyőző és nyomós érvei sok fejedelmet elhódítanak a pápától. Ezért a legnyomatékosabban tiltakozott Károlynál Luther wormsi megjelenése ellen. Ez idő tájt jelent meg a Luther kiátkozását bejelentő bulla. Ez a tény, és a nuncius ellenvetései meghátrálásra késztették a császárt. Írt a választófejedelemnek, hogy ha Luther nem vonja vissza tanait, nem hagyhatja el Wittenberget.

   Aleander, akinek nem volt elég ez a győzelem, minden hatalmát és ravaszságát latba vetve igyekezett Luthert elítéltetni. Jobb ügyhöz méltó szívóssággal próbálta a dolgot a fejedelmeknek, a főpapoknak és a gyűlés többi résztvevőjének a figyelmébe ajánlani, »zendüléssel, lázadással, istentelenséggel és istenkáromlással« vádolva a reformátort. De a nuncius hevessége és indulatossága nagyon is világossá tette, milyen lelkület húzódik ténykedése mögött. »Sokkal inkább a gyűlölet és a bosszú fűti, mint a buzgóság és kegyesség« - volt az általános észrevétel. Az országgyűlés résztvevőinek többsége soha olyan jóindulatot nem tanúsított Luther iránt, mint ekkor.

   Aleander kettőzött hévvel hangsúlyozta a császár előtt a pápai rendelet végrehajtásának kötelező voltát. Németország törvényei szerint azonban a fejedelmek beleegyezése nélkül ezt nem lehetett érvényesíteni. Károly végül a nuncius erőszakoskodásának engedve azt mondta, hogy tárja ügyét az országgyűlés elé. »Nagy nap volt ez a nuncius számára. Nagy volt a gyűlés, de az ügy még nagyobb. Aleander Róma ügyét képviselte. Róma az egész egyház anyja és úrnője. « Aleander meg akarta védeni Péter trónjának méltóságát a keresztény világ összegyűlt kiválóságai előtt. »Ékesen szóló ember volt, és e képességével a helyzet magaslatára emelkedett. A Gondviselés rendelte úgy, hogy Rómát - elítélése előtt - a legtehetségesebb szónok képviselje és védje a legfenségesebb törvényszék előtt. « A reformátor tisztelői némi nyugtalansággal figyelték, milyen hatása lesz Aleander beszédének. A szász választófejedelem nem volt jelen, de utasítására tanácsosai közül néhányan jegyezték a nuncius beszédét.

   Aleander összeszedte minden tudását és szónoki képességét, hogy az igazságot megdöntse. Egyik vádat a másik után hozta fel Luther ellen, mint az egyház és állam, az élők és holtak, a papság és egyháztagok, a zsinatok és a kereszténység ellensége ellen. »Luther tévedései« kellő indokot képeznek »százezer eretnek« elégetéséhez is - mondta.

   Befejezésül így akarta megvetését kifejezni a reformált hit hívei ellen: »Kik ezek a lutheránusok? Egy csapat pökhendi tanító, romlott pap, léha szerzetes, tudatlan ügyvéd, lecsúszott nemes, és az általuk becsapott és megrontott köznép. Mennyire túlszárnyalják őket a katolikusok számban, képességben és hatalomban! Ennek a jeles gyűlésnek az egyhangú döntése felvilágosítja majd az együgyűt, inti a meggondolatlant, szilárddá teszi az ingadozót és erőssé a gyengét. «

   Minden korban ilyen fegyverekkel támadták az igazság képviselőit. Ezeket az érveket napjainkban is felhozzák azok ellen, akik a meghonosodott tévedésekkel szemben Isten Igéjének világos és egyenes tanításait hirdetni merik. »Kik ezek az új tanokat hirdető prédikátorok? - kiáltanak a népszerű vallásra vágyók. Tanulatlanok, kevesek és szegényebb osztálybeliek. Mégis azt állítják, hogy náluk van az igazság, és ők Isten választott népe. Tudatlanok és megtévesztettek. Mennyivel felülmúlja őket számban és befolyásban a mi egyházunk! Milyen sok kiváló és tanult ember van közöttünk! Mennyivel erősebbek vagyunk! « Ezek az érvek nagy hatással vannak a világra, de most sem perdöntőbbek, mint amilyenek a reformátor korában voltak.

   A reformáció nem ért véget Lutherrel, ahogy azt sokan gondolják. A reformáció e világ történelmének végéig tart. Luther nagy feladatot kapott. Másokra is tükröznie kellett azt a világosságot, amelyet Isten reá sugárzott. De Luther nem kapta meg a világnak szánt teljes világosságot. Luther korától kezdve napjainkig állandóan új fény sugárzik a Szentírásra, új és új igazságok tárulnak fel.

   A nuncius beszéde nagy hatással volt az országgyűlésre. Luther nem volt jelen, hogy Isten szavának világos és megdönthetetlen igazságaival legyőzze a pápaság védelmezőjét. Senki sem próbálta a reformátort megvédeni. Olyan hangulat lett úrrá, hogy Luthernak és tanainak elítélésén kívül az eretnekség gyökerét is kiirtották volna, ha ez egyáltalán lehetséges. Rómának ez volt a legkedvezőbb alkalma, hogy ügyét megvédje. A nuncius mindent elmondott, amit csak lehetett, hogy magát igazolja. A látszólagos győzelem azonban a vereség előjele volt. Ettől kezdve az igazság és tévelygés közti különbség jobban kitűnt, mivel a harc nyíltan folyt tovább. Róma nem volt többé olyan magabiztos, mint azelőtt.

   Az országgyűlés tagjainak többsége tétovázás nélkül kiszolgáltatta volna Luthert Róma bosszújának, de sokan közülük látták és rosszallották az egyház romlottságát, és szerették volna, ha valaki megállítja azokat a visszaéléseket, amelyeket a német nép a papság romlottsága és kapzsisága miatt elszenvedett. A nuncius a legkedvezőbb megvilágításban mutatta be a pápa uralmát. Az országgyűlés egyik tagját azonban az Úr arra indította, hogy igazi képet fessen a pápai zsarnokság kihatásairól. A szászországi György herceg nemes határozottsággal állt fel a fejedelmek gyülekezetében, és félelmetes pontossággal részletezte a pápaság megtévesztéseit, és azok ijesztő következményeit. Zárszavában ezt mondta:

   »Íme Róma néhány visszaélése, amely ellene kiált. Nincs bennük már semmi szégyenérzet, és egyetlen céljuk a... pénz, pénz, pénz... A hitszónokok, akiknek az igazságot kellene tanítaniuk, mást sem mondanak, mint hazugságot, és nemcsak eltűrik, de meg is jutalmazzák őket, mivel minél nagyobbat hazudnak, annál több a nyereségük. Ez az a szennyes forrás, amelyből fertőzött víz folyik. A kicsapongás kezet nyújt a kapzsiságnak... Ó jaj, a papság okozta botránkozás az, ami oly sok szegény lelket taszít örök kárhozatba. Általános reformra van szükség. «

   Luther sem tudta volna ügyesebben és erőteljesebben leleplezni a pápai visszaéléseket. Az a tény pedig, hogy a szónok a reformátor esküdt ellensége volt, még nagyobb súlyt adott szavainak.

   Ha a jelenlevők szeme megnyílt volna, Isten angyalait láthatták volna maguk között, amint fénysugarakat hintenek a tévelygés sötétségébe, és nyitogatják az emberek értelmét és szívét, hogy képesek legyenek befogadni az igazságot. Az igazság és bölcsesség Istenének hatalma még a reformáció ellenfeleit is befolyásolta. Isten így készítette el a nagy munka útját. Luther Márton nem volt jelen, de nagyobb volt Luthernál az, akinek hangját hallotta az a gyülekezet.

   Az országgyűlés azonnal létrehozott egy bizottságot a német népre súlyosan nehezedő pápai visszaélések számbavételére. A listát, amely százegy tételt foglalt magában, megmutatták a császárnak azzal a kéréssel, hogy azonnal intézkedjék a visszaélések felszámolásáról. »Mennyi keresztény lélek vész el! - mondták a kérelmezők. - Micsoda pusztítás, micsoda zsarolás a botrányok miatt, amelyek a kereszténység lelki vezetőjét veszik körül! Kötelességünk, hogy megakadályozzuk népünk romlását és gyalázatát. Ezért a legalázatosabban, de a legsürgetőbben esedezünk hozzád, rendelj el általános reformációt, és vállald végrehajtását!«

   A tanácskozó testület most az követelte, hogy a reformátor jelenjék meg előttük. Aleander kérlelése, tiltakozása és fenyegetése ellenére a császár végül engedett a követelésnek, és Luthert az országgyűlés elé idézte. Az idézéssel együtt a futár, akinek Luthert Wormsba kellett kísérnie, egy menlevelet is vitt Wittenbergbe, amely kezeskedett Luther biztonságos visszatéréséről.

   Luther barátait megrémítette és lesújtotta a hír. Ismerték a Lutherrel szembeni előítéletet és gyűlöletet. Attól félve, hogy ellenségei a menlevelet nem fogják tiszteletben tartani, kérlelték, hogy ne tegye ki veszélynek az életét. Luther így válaszolt: »A katolikusok nem Wormsban való megjelenésemet kívánják, hanem elítéltetésemet és halálomat. De ez nem számít! Ne értem imádkozzatok, hanem Isten Igéjéért!... Krisztus meg fog áldani Lelkével, hogy diadalmaskodjam a tévelygés e szolgáin. Életemben megvetem őket, halálommal győzedelmeskedem rajtuk. Wormsban azon fáradoztak, hogy tanaim visszavonására kényszerítsenek. Az én visszavonásom pedig a következő lesz: korábban azt állítottam, hogy a pápa Krisztus helytartója; most pedig kijelentem, hogy Urunk ellensége és az ördög apostola. «g

   Luthernek nem egyedül kellett a kockázatos utat megtennie. Leghívebb barátai közül hárman döntöttek úgy, hogy a császári futáron kívül ők is elkísérik. Melanchton nagyon szeretett volna velük tartani. Szíve összeforrt Lutheréval. Sóvárgott, hogy követhesse - ha kell a börtönbe vagy a halálba. De hasztalan könyörgött. Luther halála esetén a reformáció reménysége a reformátor ifjú munkatársában összpontosul. Luther így szólt búcsúzóul Melanchtonhoz: »Ha nem térek vissza, mert ellenségeim a halálba küldenek, folytasd a tanítást, és állj meg szilárdan az igazságban! Dolgozz helyettem is!... Ha Te életben maradsz, az én halálom nem sokat jelent. « A Luther búcsúztatására összegyűlt diákok és polgárok mélyen megindultak. Sokan, akiknek szívét érintette az evangélium,

 sírva vettek búcsút tőle. A reformátor és társai így indultak el Wittenbergből.

   Útközben észrevették, hogy az emberek lelkét balsejtelmek gyötrik. Egyes városokban semmi megbecsülést nem tanúsítottak irántuk. Egyszer, amikor éjszakára megálltak, egy barátságos pap az egyik olasz mártír reformátor arcképének megmutatásával fejezte ki aggodalmát. Másnap tudomásukra jutott, hogy Wormsban betiltották Luther írásait. Császári hírnökök hirdették ki a császár rendeletét, és azt, hogy a tiltott műveket át kell adni a magisztrátusoknak. A futár, féltve Luthert a zsinattól, és gondolva, hogy elszántsága talán megingott, megkérdezte, hogy kívánja-e útját folytatni. Luther így válaszolt: »Bár minden városból kiközösítettek, én mégis továbbmegyek. «

   Erfurtban Luthert nagy tisztelettel fogadták. Rajongói tömegének kíséretében haladt át azokon az utcákon, amelyeket koldustarisznyájával sokszor bejárt. Elment zárdacellájába, és azokra a küzdelmekre gondolt, amelyek nyomán a Németországot most elárasztó világosság akkor az ő lelkére sugárzott. Felkérték, hogy prédikáljon. Bár ezt nem lett volna szabad megtennie, a futár mégis megengedte neki, és így a barát, akinek egykor robotmunkát kellett a kolostorban végeznie, most a szószékre lépett.

   Zsúfolt gyülekezetnek tolmácsolta Krisztus szavait: »,Békesség néktek!' Filozófusok, doktorok és írók próbálták megtanítani az embereket arra - mondta Luther -, miként nyerhetik el az örök életet, de nem sikerült nekik. Most elmondom néktek... Isten feltámasztott egy Embert a halálból, az Úr Jézus Krisztust, hogy legyőzze a halált, kiirtsa a bűnt, és bezárja a pokol kapuit. Ez a megváltás munkája... Krisztus győzött, ez az örömteli hír! Ő üdvözít minket, és nem mi magunk... A mi Urunk Jézus Krisztus így szólt: ,Békesség néktek! Nézzétek kezeimet!'; azaz: ó, ember, egyedül én vagyok az, aki elvettem bűneidet, aki megváltottalak, és most békésséged van, ezt mondja az Úr. «

   Beszédét folytatva bebizonyította, hogy az igaz hit bizonyítéka a szent élet. »Mivel Isten megmentett bennünket, rendezzük úgy dolgainkat, hogy azok kedvesek legyenek Őelőtte! Gazdag vagy?

Javaid enyhítsék a szegények nyomorát! Szegény vagy? Szolgálatod legyen kedves a gazdagok szemében! Ha fáradozásod csupán magadnak hasznos, akkor szolgálatod, amelyet Isten előtt színlelsz, hazugság. «

   Az emberek megigézve figyeltek. Ezeknek az éhező lelkeknek Luther az élet kenyerét törte meg. Krisztust emelte magasra előttük - a pápák, nunciusok, császárok és királyok fölé. Luther nem említette, hogy ő maga milyen veszélyes helyzetben van. Nem akarta, hogy vele foglalkozzanak és sajnálják. Amikor Krisztusra gondolt, énjét szem elől veszítette. A Golgotán meghalt Ember-Jézus mögé rejtőzött. Csak Krisztust, a bűnösök Megváltóját akarta hirdetni.

   A reformátor továbbment útján. Mindenütt nagy érdeklődéssel fogadták. Lelkes tömeg tolongott körülötte, és baráti hangok figyelmeztették a pápa híveinek szándékára. »Meg fognak égetni - mondták néhányan -, és testedet elhamvasztják, miként Husz Jánosét. « Luther válasza ez volt: »Tüzet gyújthatnak Wormstól egészen Wittenbergig, amelynek lángjai az eget érik, átmegyek rajta az Úr nevében, és megjelenek előttük; e szörnyeteg állkapcsa közé lépek, és az Úr Jézus Krisztust megvallva kitördelem a fogait. «

   Nagy izgalmat keltett az a hír, hogy Luther Wormshoz közeledik. Barátai reszkettek életéért; ellenségei pedig ügyük sikerét féltették. Fáradhatatlanul igyekeztek lebeszélni arról, hogy bemenjen a városba. A pápa híveinek késztetésére Luthert arra kérték barátai, hogy egy segítőkész lovag kastélyában keressen menedéket, ahol állítólag minden probléma békés úton megoldható. Barátai úgy próbálták visszatartani, hogy ecsetelték, milyen veszélyek fenyegetik. De minden próbálkozásuk kudarcot vallott. Luther rendíthetetlenül jelentette ki: »Ha még annyi ördög volna is Wormsban, mint a zsindely a háztetőn, akkor is odamennék. «

   Wormsba érkezésekor hatalmas tömeg tódult a kapukhoz, hogy üdvözölje. Ilyen nagy sokadalom még a császár köszöntésére sem gyűlt össze. Mérhetetlen nagy volt az izgalom. A sokaságból egy visító, panaszos hang halotti éneket énekelt, mintegy intve Luthert, hogy milyen sors vár rá. »Isten lesz az oltalmam« - mondta, amint kiszállt kocsijából.

   A pápa hívei nem hitték, hogy Luthernek lesz bátorsága megjelenni Wormsban, és érkezése megdöbbentette őket. A császár azonnal összehívta a birodalmi tanács tagjait, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. Az egyik szigorú püspök ezt mondta: »Régóta tanácskozunk erről az ügyről. Szabaduljon meg császári felséged azonnal ettől az embertől! Vajon Zsigmond császár nem égette-e meg Husz Jánost? Eretneknek nem vagyunk kötelesek menlevelet adni, sem azt figyelembe venni.« »Nem - mondta a császár -, az ígéretünket be kell váltanunk. « Ezért úgy döntöttek, hogy a reformátort meghallgatják.

   Az egész város alig várta, hogy lássa ezt a rendkívüli embert, és csakhamar látogatók tömege kereste fel szálláshelyét. Luther épphogy felgyógyult betegségéből. El volt csigázva a két teljes hétig tartó úttól; készülnie kellett a másnapi fontos alkalomra. Csendre és pihenésre volt szüksége. De olyan sokan akarták látni, hogy csak néhány órát tudott pihenni, és máris kíváncsi nemesek, lovagok, papok és polgárok gyűltek köréje. A nemesség sok olyan tagja volt köztük, akik bátran követelték a császártól az egyházi visszaélések felszámolását, és akiket Luther szava szerint »felszabadított az én evangéliumom«. Ellenségek éppúgy jöttek, mint barátok, hogy megnézzék a rettenthetetlen szerzetest. Luther rendíthetetlen nyugalommal fogadta őket. Kérdéseikre méltósággal és bölcsen válaszolt. Határozottan és bölcsen viselkedett. Sápadt, sovány, de kedves arcán, amelyen nyomot hagyott a kemény munka és a betegség, öröm látszott. Ünnepélyes és mélységesen komoly szavaiból olyan erő áradt, amely még ellenségei szívét is érintette. Mind barát, mind ellenség tele volt csodálkozással. Egyesek előtt nem volt kétséges, hogy Isten hatalma kíséri; mások azt mondták, amit a farizeusok Krisztusról: »Ördög van benne. «

   Másnap Luthert az országgyűlés elé idézték. Egy császári tisztviselőnek kellett a kihallgatási terembe vezetnie. Mégis csak nehezen tudott eljutni oda. Minden út zsúfolásig megtelt bámészkodókkal.

Az emberek nagyon kíváncsiak voltak arra a barátra, aki szembe mert szállni a pápa hatalmával.

   Mielőtt Luther bírái elé lépett, egy idős tábornok, számos csata hőse, kedvesen mondta neki: » Szegény barát, szegény barát, nemesebb az a harc, amelyet te vállalsz, mint az enyém volt, vagy bármely parancsnoké a legvéresebb csatában. De ha ügyed igaz, és biztos vagy benne, menj Isten nevében előre, és ne félj semmitől! Isten nem hagy el. «

   Luther végre a tanács előtt állt. A császár a trónon ült. A birodalom legjelesebb személyiségei vették körül. Soha ember nem jelent meg ennél impozánsabb gyülekezet előtt, mint amely előtt Luther Mártonnak kellett hitéért kiállnia. »A puszta tény, hogy megjelent, már maga jelentős győzelem volt a pápaság felett. A pápa elítélte ezt az ember, és ő most a törvényszék előtt állt, amely ezzel a tettével a pápa fölé helyezte magát. A pápa egyházi büntetéssel sújtotta Luthert, és kizárta minden emberi társadalomból. Ennek ellenére ez a törvényszék tisztelettel megidézte, és a világ legtiszteletreméltóbb gyűlése fogadta. A pápa örök hallgatásra ítélte, és most szólni készült a keresztény világ legtávolabbi részeiből összehívott figyelmes hallgatók ezrei előtt. Tehát Luther közreműködésével óriási fordulat történt. Róma ereszkedett le trónjáról, és egy szerzetes hangja volt az, ami megalázta.

   E hatalmas és előkelő gyűlés előtt az alacsony származású reformátor elfogódottnak és zavartnak látszott. Számos fejedelem, látva izgatottságát, odament hozzá, és egyikük ezt súgta: "Ne félj azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik! « Egy másik ezt mondta: »Amikor helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, megadja nektek a ti Atyátok Lelke, mit mondjatok.« A világ nagyjai így tolmácsolták Krisztus szavait, hogy erősítsék Isten szolgáját a próba idején.

   Luthernak közvetlen a császár trónja elé kellett állnia. Mélységes csend szállta meg a népes gyülekezetet. Majd egy császári tisztviselő felállt, és Luther írásaira mutatva e két kérdésre kért választ a reformátortól: elismeri-e, hogy ő írta őket, és szándékában áll-e visszavonni a bennük kifejtett nézeteit? Miután a könyvek címét elsorolták, Luther azt válaszolta, hogy ami az első kérdést illeti, elismeri, hogy azok az ő könyvei. »Ami a másodikat illeti - szólt -, mivel ez olyan kérdés, ami a hitet és a lelkek megváltását érinti, és Isten szavával, az ég és föld legdrágább kincsével is összefügg, balgán cselekednék, ha gondolkodás nélkül válaszolnék. Esetleg kevesebbet mondanék, mint amennyit a helyzet megkövetel, vagy többet, mint amennyit az igazság megkíván, s így vétenék Krisztus e mondása ellen: , Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt' (Mt 10:33). Ezért kérem császári felségedet teljes alázattal, adjon időt nekem, hogy válaszommal ne vétkezzem Isten szava ellen. «

   Ez bölcs kérés volt. Luther meggyőzte a gyűlést, hogy nem indulatból, sem pedig ösztönösen cselekszik. Ez a nyugalom és higgadtság, amire nem számítottak attól az embertől, aki olyan bátornak és megalkuvást nem ismerőnek látszott, növelte befolyását, és a későbbiekben megfontolt, bölcs és fennkölt válaszokra képesítette, ami meglepetést és csalódást okozott ellenségeinek, és megrótta arcátlanságukat és gőgjüket.

   Luthernak a végső választ másnap kellet megadnia a zsinat előtt. Egy darabig elszorult szívvel gondolt azokra az erőkre, amelyek összefogtak az igazság ellen. Hite megingott. Rémület szállta meg, és reszketett a félelemtől. A veszélyeket felnagyítva látta. Látta ellenségeit győzedelmeskedni; látta, hogy a sötétség hatalmai már-már diadalt ülnek. Felhők sűrűsödtek fölötte, és úgy érezte, hogy elválasztják Istentől. Szerette volna biztosan tudni, hogy a seregek Ura vele lesz. Mardosó fájdalmában arccal a földre vetette magát, és szívet tépő kiáltás tört ki belőle, amit csak Isten érthet meg igazán.

   »Ó, mindenható, örök Isten - könyörgött -, milyen szörnyű ez a világ! Íme kinyitja száját, hogy elnyeljen, és oly kicsi a bizalmam benned... Ha csak e világ erejében bízhatom, mindennek vége... Közeleg az utolsó órám, ítéletemet kimondták... Ó Istenem, segíts meg a világ minden bölcsességével szemben! Tedd meg... Te egyedül..., mert ez nem az én művem, hanem a Tiéd! Nekem nincs semmi keresnivalóm itt, nincs semmi vitatkoznivalóm a világ nagyjaival... De az ügy a tiéd,... és ez igaz és örökkévaló ügy. Ó Uram, segíts! Hű és változatlan Isten, egy emberben sem bízom... Mindaz, ami embertől van, bizonytalan; mindaz, ami embertől származik, megbukik... Te választottál ki engem erre a munkára... Állj mellém, szeretett Fiad, Jézus Krisztus érdeméért, aki az én oltalmam, pajzsom és erős váram!«

   A gondviselő és bölcs Isten nyitotta meg Luther szemeit, hogy felismerje a veszélyt, és ne rohanjon vakmerően bele, saját erejében bízva. Luther nem a szenvedéstől félt, nem a közvetlen közelről fenyegető kínzástól és haláltól rettegett olyan iszonyúan. Válság előtt állt, és úgy érezte, nem tud megbirkózni vele, és az ő gyengesége miatt fog az igazság ügye vereséget szenvedni. Nem a maga biztonságáért, hanem az evangélium diadaláért tusakodott Istennel. Úgy gyötrődött és küzdött ő is, miként Izrael azon a küzdelmes éjszakán a magányos patak partján. Miként Izraelt, az ima őt is győzelemhez segítette. Kétségbeesett hitével megkapaszkodott Krisztusban, a nagy Szabadítóban. Erőt adott neki az a biztos tudat, hogy nem egyedül fog megjelenni a tanács előtt. Újra béke költözött lelkébe, és boldog volt, hogy magasra emelheti Isten szavát a népek uralkodói előtt.

   Lelkével Istenre támaszkodva készült Luther a reá váró küzdelemre. Elgondolta, mit fog válaszolni. Átnézte írásainak egyes részeit, és a Szentírásból bizonyítékokat keresett állításai alátámasztására. Majd bal kezét a Szent Könyvre téve, amely nyitva volt előtte, jobb kezét az égre emelte, és megesküdött, hogy »hű marad az evangéliumhoz, és nyíltan megvallja hitét, még ha bizonyságtevését vérével kell is megpecsételnie«.

   Amikor Luthert ismét az országgyűlés elé vezették, arcán nyoma sem volt félelemnek vagy zavarnak. Békés szívvel, lenyűgöző bátorsággal és emelkedettséggel állt Isten tanúja a föld nagyjai között. A császári tisztviselő most megkérdezte, hogy vissza akarja-e vonni tanait. Luther szelíd hangon, alázatosan válaszolt. Nem volt heves és szenvedélyes. Szerényen és tisztelettudóan viselkedett, de olyan hitről és örömről tett bizonyságot, ami meglepte az összegyűlteket.

»Legfenségesebb császár, fényes fejedelmek, kegyes urak! Megjelentem a mai napon előttetek a tegnap kapott parancsnak megfelelően. Isten irgalmára ünnepélyesen kérem fenségedet és a magasztos gyülekezetet, hogy kegyelmesen hallgassa meg egy olyan ügy védelmét, amelynek helyes és igaz voltáról meg vagyok győződve! Ha tudatlanságom miatt áthágom az udvari szokásokat és illemet, kérem bocsássatok meg, mivel nem királyi palotákban, hanem egy kolostor magányában nevelkedtem!«

   Majd rátérve a kérdésre kijelentette, hogy kiadott művei különböző jellegűek. Némelyikben a hittel és a jó cselekedetekkel foglalkozik. E munkáit még ellenségei is nemcsak ártalmatlannak, de hasznosnak is nyilvánították. Visszavonásukkal mindkét párt által elismert igazságokat kárhoztatna. Írásainak másik csoportja a pápaság romlottságát és visszaéléseit leplezi le. E művek visszavonása erősítené Róma zsarnokságát, és szélesebb kaput tárna sok súlyos istentelenség előtt. Könyveinek harmadik csoportjában a fennálló gonoszságokat védő személyeket támadta meg. Nyíltan megvallotta, hogy ezekkel kapcsolatban hevesebb volt, mint ahogy illő lett volna. Nem állította, hogy hibátlan. De még ezeket a könyveket sem tudta megtagadni, mert visszavonásukkal bátorítaná az igazság ellenségeit, akik ezt arra használják, hogy Isten népét még kegyetlenebbül elnyomják.

   »De én csak ember vagyok, és nem Isten - folytatta -; ezért úgy védekezem, ahogy Krisztus is tette: ,Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról'... De Isten irgalmára, esdekelve kérlek, legfenségesebb császár, titeket is fényes hercegek és minden rendű és rangú emberek, a próféták és apostolok írásaiból bizonyítsátok be, hogy tévedtem! Mihelyt meggyőződtem erről, minden tévedésemet visszavonom, és elsőként ragadom meg és vetem tűzbe könyveimet.

   Remélem, hogy amit az imént mondtam, világosan tanúsítja, hogy gondosan mérlegeltem és átgondoltam, milyen veszélynek tettem ki magam. De korántsem félek, hanem inkább örülök, hogy az evangélium ma is, mint régen, zavart és viszályt kelt. Ez jellemzi Isten szavát, és ez a sorsa Isten igéjének. ,Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem fegyvert' - mondta Jézus Krisztus. Isten tanácsai csodálatosak s félelmetesek! Óvakodjatok attól, hogy a széthúzás elfojtásának szándékával Isten szent szavát üldözzétek, és áthidalhatatlan veszélyek, katasztrófák és az örök pusztulás félelmetes áradatát zúdítsátok magatokra...! Hozhatnék számtalan példát Isten kinyilatkoztatásaiból. Szólhatnék a fáraókról, a babiloni királyokról és Izrael királyairól, akik soha nem munkálták olyan nagy hatással pusztulásukat, mint amikor a legbölcsebbnek tűnő tanácsok alapján törekedtek uralmuk megerősítésére. ,Isten hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik!'«

   Luther eddig németül beszélt. Most el kellett ismételnie szavait latinul. A megerőltetéstől kimerülten bár, de eleget tett e kérésnek, és ismét elmondta beszédét, ugyanolyan világosan és lendületesen, mint először. A gondviselő Isten segítette. Számos fejedelmet annyira elvakított a tévelygés és a babona, hogy az első alkalommal nem fogták fel Luther okfejtését, de amikor elismételte beszédét, tökéletesen megértették.

   Luther szavai felbőszítették azokat, akik konokul behunyták szemüket a világosság előtt, és szántszándékkal nem engedték, hogy az igazság meggyőzze őket. Amikor Luther elhallgatott, a gyűlés szóvivője indulatosan mondta: »Nem válaszoltál a feltett kérdésekre... Világos és pontos választ kérünk! Visszalépsz vagy nem? «

   A reformátor így válaszolt: »Mivel császári felséged és ti, kegyelmes urak világos, egyszerű és pontos választ kívántok, megadom. Ez a válaszom: hitemet nem rendelhetem alá sem a pápának, sem a tanácsoknak, mivel a napnál is világosabb, hogy a pápa és a zsinatok sokszor tévednek, és egymásnak ellentmondanak. Ezért hacsak a Szentírásból vett bizonyítékokkal, vagy a legvilágosabb érvekkel, és az általam idézett szakaszok alkalmazásával meg nem győznek, és hacsak így fel nem szabadítják Isten szavának elkötelezett lelkiismeretemet, nem tudom és nem is akarom visszavonni tanaimat, mert a keresztény ember számára veszélyes dolog a lelkiismeretével ellentétesen szólni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen. »

Ez az igaz ember tehát Isten Igéjének biztos alapján állt. A menny fénye ragyogott arcán. Amikor a tévelygés hatalmát leleplezte, és a világot legyőző hit hatalmáról beszélt, nemes és tiszta jelleme, szívének békessége és öröme nem maradt rejtve senki előtt.

   Egy darabig az egész gyülekezet szótlan volt a csodálkozástól. Luther először halkan, tisztelettudóan, szinte engedékenyen beszélt. A pápa hívei ezt úgy értelmezték, hogy kezdi elhagyni a bátorsága. Amikor halasztást kért, azt gondolták, hogy ezzel csak meghátrálását akarja bevezetni. Károly, aki félig-meddig megvetéssel figyelte a szerzetes megviselt külsejét, dísztelen öltözetét és beszédének egyszerűségét, így szólt: »Ez a barát soha nem fog belőlem eretneket csinálni. « Bátorságán és határozottságán, amelyről utóbb tett bizonyságot, valamint érvelésének erején és tisztaságán mindegyik párt végtelenül meglepődött. A császár elcsodálkozva kiáltott: »Ez a barát rettenthetetlen szívvel és rendületlen bátorsággal beszél. « Számos német fejedelem büszkén és örömmel szemlélte nemzetének e képviselőjét.

   Róma hívei vereséget szenvedtek. Ügyük nagyon rosszul állt. Igyekeztek megőrizni hatalmukat, de nem a Szentírásra hivatkozva, hanem fenyegetéssel, Róma szokásos eszközével. Az országgyűlés szóvivője így szólt: »Ha nem vonod vissza tanaidat, a birodalom császára és országai megtanácskozzák, mit csináljanak egy megrögzött eretnekkel. «

   Luther barátai, akik nagy örömmel hallgatták a reformátor nagyszerű védekezését, megrettentek e szavak hallatán. De a doktor nyugodtan válaszolt: »Legyen Isten a segítőm, mert nem tudok visszavonni semmit!«

   Luther nem maradhatott benn az országgyűlésen a fejedelmek tanácskozása alatt. Nagy válság előszelét lehetett érezni. Luther állhatatos ellenállása századokon át kihatással lehet az egyház történelmére. Az országgyűlés úgy döntött, hogy még egy alkalmat ad neki tanai visszavonására. Utoljára vitték a gyűlés elé. Újra elhangzott a kérdés, hogy megtagadja-e tanait. »Nincs más válaszom - mondta -, mint az, amit már adtam. « Nyilvánvaló volt, hogy sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem lehet rábírni arra, hogy meghódoljon Róma végzése előtt.

   A pápai vezetőket bosszantotta, hogy hatalmukat, amelytől királyok és nemesek megremegtek, egy jelentéktelen barát ennyire semmibe veszi. Luther halálra gyötrésével szerették volna éreztetni haragjukat. De Luther, aki tudta, hogy veszélyben van, mindenkihez keresztény méltósággal és nyugalommal beszélt. Szavai mögött nem volt gőg, indulat, sem megtévesztő szándék. Nem gondolt önmagára és a körülötte levő hírességekre. Úgy érezte, mintha egyedül lenne a pápáknál, a főpapoknál, a királyoknál és a császároknál mérhetetlenül nagyobb Valakinek a jelenlétében. Luther ékes bizonyságtevése által Krisztus szólalt meg hatalommal. Egy pillanatra tisztelet és csodálat ébredt mind barátban, mind ellenségben. Isten Lelke jelen volt a tanácskozáson, és érintette a birodalom nagyjainak szívét. Számos fejedelem bátran elismerte Luther ügyének igaz voltát. Sokan meggyőződtek az igazságról. Egyeseknél azonban nem volt tartós ez a hatás. Voltak olyanok is, akik ugyan nem tettek vallást meggyőződésükről, de később, miután a Szentírást maguk is tanulmányozták, bátran a reformáció mellé álltak.

   Frigyes választófejedelem, aki szorongva gondolt Lutherre, amikor a barát az országgyűlés elé készült, most mély megindultsággal hallgatta beszédét. Örömmel és büszkeséggel figyelte a doktor bátorságát, állhatatosságát és nyugodtságát, s eltökélte, hogy még határozottabban fogja védeni. Összehasonlította egymással a versengő pártokat, és látta, hogy a pápák, királyok és főpapok bölcsessége eltörpül az igazság hatalma előtt. A pápaság olyan vereséget szenvedett, amely érezhető lesz mindig és mindenhol.

   Amikor a nuncius felfogta, hogy Luther beszéde milyen hatást váltott ki, félteni kezdte - ahogy eddig még soha - Róma hatalmát, és elhatározta, hogy az összes rendelkezésére álló eszközt felhasználja, hogy eltapossa a reformátort. Minden szónoki képességét és diplomáciai érzékét - amelyről olyan híres volt - felhasználva ecsetelte az ifjú császár előtt, hogy milyen könnyelmű és veszélyes dolog feláldozni egy jelentéktelen szerzetes ügyéért a Szentszék barátságát és támogatását.

   Szavai nem maradtak hatástalanok. A Luther válaszadása utáni napon Károly az országgyűlés előtt kihirdettette azt az elhatározását, hogy elődei politikáját követve fogja a katolikus vallást őrizni és védelmezni. Mivel pedig Luther nem hajlandó megtagadni tévedéseit, a legerőteljesebb intézkedéseket kell vele és az általa tanított eretnekségekkel szemben alkalmazni. »Egyetlen szerzetes, akit saját ostobasága tévesztett meg, felkelt a keresztény világ hite ellen. Hogy ezt az istentelenséget megállítsam, kész vagyok feláldozni királyságom, kincseim, barátaim, testem, vérem, lelkem és életem. Az Ágoston-rendi Luthert elengedem, de megtiltom, hogy a legkisebb zavart is keltse a nép között; azután kiközösítéssel, egyházi átokkal és az elpusztításukra alkalmas minden eszközzel eljárok ellene és hívei, a nyakas eretnekek ellen. Az államok minden tagját felszólítom, hogy hithű keresztényhez méltóan viselkedjen. «25 Azt azonban kijelentette a császár, hogy Luther menlevelét tiszteletben kell tartani, és az eljárást csak akkor szabad megindítani ellene, ha már sértetlenül hazaért.

   Az országgyűlés tagjait megosztotta a két szemben álló nézet. A pápa megbízottai és képviselői újra követelték a reformátor menlevelének semmibevevését. »Fogadja be hamvait a Rajna, mint Husz Jánosét egy évszázaddal ezelőtt!« - mondták. De a német fejedelmek, jóllehet maguk is katolikusok, és köztudottan Luther ellenségei voltak, tiltakoztak az emberi bizalom megsértése ellen, amely foltot ejt a nemzet becsületén. Hivatkoztak a Husz halálát követő bajokra, és kijelentették, hogy nem merik Németországra és ifjú császárukra kihívni ugyanazokat a rettenetes következményeket.

   Maga Károly is így válaszolt e becstelen javaslatra: »S ha az egész világból száműznék is a tisztességet és a becsületet, a fejedelmek szívében akkor is védelmet kell találnia. « Luther legelkeseredettebb pápai ellenségei továbbra is arra unszolták a császárt, hogy bánjon úgy a reformátorral, mint annak idején Zsigmond Husszal - bízza az egyház irgalmára. De V. Károly, felidézve azt a jelenetet, amikor Husz a nyilvánosság előtt láncaira mutatva a császárt adott szavára emlékeztette, kijelentette: »Nem szeretnék úgy pirulni, mint Zsigmond. «

Károly szántszándékkal elvetette a Luther által tanított igazságokat. »Szilárdan elhatároztam, hogy követem elődeim példáját« - írta a császár. Nem akart letérni a kitaposott ösvényről még akkor sem, ha az a másik út az igazság és igaz élet útja. Támogatta a pápaságot minden kegyetlenségével és romlottságával együtt, mert atyái is ezt tették. Így döntött, és nem volt hajlandó elfogadni nagyobb világosságot, mint atyái, sem pedig olyan kötelességet teljesíteni, amelyet ők nem teljesítettek.

   Ma is sokan ennyire ragaszkodnak atyáik szokásaihoz és hagyományaihoz. Amikor az Úr újabb világosságot küld nekik, nem fogadják el, mert atyáik - nem ismerve a világosságot - nem fogadták el. Mi azonban más helyzetben vagyunk, mint atyáink. Ebből logikusan következik, hogy feladataink és kötelességeink sem ugyanazok. Isten nem fog igazat adni nekünk, ha kötelességünk meghatározásában atyáinkról veszünk példát, ahelyett, hogy magunk kutatnánk az igazság igéjét. A mi felelősségünk nagyobb, mint elődeinké volt. Mi számadással tartozunk azért a világosságért, amit ők kaptak, és nekünk örökségül hagytak; és számadással tartozunk az újabb világosságért is, amely Isten szavából most sugárzik reánk.

   Krisztus így szólt a hitetlen zsidókhoz: »Ha nem jöttem volna, és nem beszéltem volna nékik, nem volna bűnük; de most nincs mivel menteniük az ő bűnüket« (Jn 15:22). Ugyanez a mennyei hatalom szólt Luther által Németország császárához és fejedelmeihez. És amikor a világosság Isten Igéjéből felragyogott, a gyűlés számos résztvevőjének a szívét utoljára érintette Isten Lelke. Miként századokkal előbb Pilátus bezárta gőgös és népszerűségre vágyó szívét a világ Megváltója előtt; miként a reszkető Félix ezt mondta az igazság hírnökének: »Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged«; miként a büszke Agrippa megvallotta: »Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek« (Acs 24:25; 26:28) - elfordultak a mennyei üzenettől. V. Károly is, engedve a világi gőg és politika parancsának, úgy döntött, hogy elveti az igazság világosságát.

   A Luther elleni tervek kósza híre alaposan elterjedt, és nagy izgalmat keltett az egész városban. A reformátor sok barátot szerzett, akik tudták, hogy Róma milyen álnok kegyetlenséggel bánik azokkal, akik ki merik pellengérezni romlottságát, és e barátok nem akarták, hogy Luther Róma martaléka legyen. A nemesség százai fogadkoztak, hogy megvédik. A császár üzenetét sokan nyíltan a Róma irányító hatalma előtti gyáva meghódolás tanújelének bélyegezték. A házak kapuin és a köztereken plakátok díszelegtek. Volt amelyik elítélte, volt amelyik pártolta Luthert. Az egyiken csupán a bölcs Salamon sokatmondó szavai álltak: »Jaj néked ország, kinek a te királyod gyermeke (Préd 10:13). A nép egész Németországban Lutherért lelkesedett. Ez a közhangulat meggyőzte mind a császárt, mind az országgyűlést arról, hogy a reformátorral szembeni bármiféle jogtalanság veszélyezteti a birodalom békéjét, sőt a trónt is megingatja.

   A szász Frigyes szándékosan háttérben maradt, gondosan leplezve a reformátor iránti igazi érzéseit. Ugyanakkor fáradhatatlan éberséggel vigyázott rá, figyelve minden mozdulatát, de figyelve ellenségeit is. Sokan nem is próbálták palástolni Luther iránti rokonszenvüket. Fejedelmek, grófok, bárók és egyéb kiválóságok látogatták meg - világiak és egyháziak egyaránt. »A doktor kis szobája - írta Spalatin - nem tudta befogadni minden látogatóját. Az emberek úgy néztek Lutherre, mint aki több, mint ember. Még azok is, akik nem hittek tanaiban, csak csodálni tudták mérhetetlen becsületességét, mert inkább a halált választotta, mintsem lelkiismeretét beszennyezze.

   Nemesek és fejedelmek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy rávegyék Luthert a Rómával való kiegyezésre. Azt mondták, hogy ha makacsul szembehelyezkedik az egyház és a zsinatok véleményével, a birodalom hamarosan száműzi, és senki nem védheti meg. Erre a kérésre Luther így válaszolt: »Krisztus evangéliumát lehetetlen támadások nélkül prédikálni... Miért választana el éppen engem a veszélytől való félelem és rettegés az Úrtól, és Isten szavától, amely az egyetlen igazság? Nem, inkább testem, vérem és életem áldozom fel. «

   Újra csak biztatták, hogy engedjen a császárnak, és akkor nincs mitől félnie. »Teljes szívemből beleegyezem - hangzott a válasz -, hogy a császár, a fejedelmek, sőt a legegyszerűbb keresztények is megvizsgálják és elbírálják műveim, de csak egy feltétellel, ha Isten szavát tekintik a mércének. Mást nem is kell tenni, csak engedelmeskedni az Igének. Ne alkalmazzatok erőszakot lelkiismeretemen, amelyet a Szentírás magához láncolt! «

   Egy másik felhívásra így válaszolt: »Hát jó, lemondok menlevelemről. Személyemet és életemet a császár kezébe teszem, de Isten Igéjét - soha!« Alávetné magát egy egyetemes zsinat határozatának - mondta -, de csak azzal a feltétellel, ha a zsinat a Szentírás alapján köteles dönteni. »Ami pedig Isten szavát és a hitet illeti - tette hozzá -, minden keresztény éppúgy el tudja őket bírálni, mint a pápa, még ha őt egymillió zsinat támogatja is. « Végül mind barátai, mind ellenfelei meggyőződtek arról, hogy semmi értelme sincs a további békítgetésnek.

   Ha a reformátor csak egyetlen kérdésben is engedett volna, Sátán és serege győzelmet aratott volna. De rendíthetetlen állhatatossága az egyház felszabadításához, egy új, egy jobb korszak hajnalához vezetett. Ennek az egyetlen embernek a befolyása, aki vallási dolgokban önállóan mert gondolkozni és cselekedni, nemcsak a korabeli egyházat és világot érintette, hanem minden későbbi nemzedék egyházát és világát is. E határozottságból és kitartásból az idők végéig minden hasonló sorsú ember erőt meríthet. Isten hatalma és uralma meghiúsítja az emberek tanácsát, és Sátán befolyását erőtlenné teszi.

   Luther csakhamar parancsot kapott a császártól, hogy térjen haza. Tudta, hogy ezt a parancsot hamarosan elítélése fogja követni. Vészjósló felhők tornyosultak útja felett. De amikor Wormsból távozott, szíve örömmel és hálaadással telt meg. »Maga az ördög őrködött a pápa fellegvárán - mondta -, de Krisztus széles rést ütött rajta, és Sátán kénytelen volt elismerni, hogy az Úr hatalmasabb, mint Ő. «

   Luther nem akarta, hogy állhatatosságát a császár lázadásnak tartsa. Ezért távozása után ezt írta a császárnak: »Isten, aki a szívek vizsgálója, a tanúm, hogy a legnagyobb készséggel engedelmeskedem felségednek tisztességben és gyalázatban, életemben és halálomban, és kivétel nélkül mindenben, ami nem érinti Isten szavát, amely az embert élteti. A jelen élet dolgaiban hűségem rendületlen, mert ha itt vesztünk vagy nyerünk, üdvösségünkhöz képest érdektelen. De abban, ami örök érdekeinket érinti, Isten nem akarja, hogy az ember embernek vesse alá magát. Mert a lelki dolgokban való meghódolás valójában imádat, és ez egyedül a Teremtőt illeti meg. «

   Luthert Wormsból jövet még jobban körülrajongták, mint odafelé menet. Rangos egyházi személyek köszöntötték a kiátkozott szerzetest, és polgári hatalmasságok tisztelték meg azt az embert, akit a császár megbélyegzett. Unszolták, hogy prédikáljon, és a császári tilalom ellenére ismét felállt a szószékre. »Soha nem ígértem, hogy láncra verem Isten szavát - mondta -, és nem is fogom megígérni. «

   Nem sokkal Wormsból való távozása után a pápa híveinek sikerült a császárt rávenniük a Luther elleni ediktum kiadására. A rendelet a reformátort Sátánnak bélyegezte. Az állt benne, hogy Luther »maga a Sátán emberi alakban és barátcsuhában«. A rendelet kimondta: mihelyt Luther menlevele lejár, intézkedni kell, hogy munkáját megszüntesse. A császár megtiltotta, hogy bárki is befogadja, enni vagy inni adjon neki, szóval vagy tettel, nyilvánosan vagy magánjelleggel segítse vagy támogassa. A parancs úgy hangzott, hogy el kell fogni, bárhol is legyen, és át kell adni a hatóságoknak; híveit szintén börtönbe kell vetni, és vagyonukat el kell kobozni; Luther írásait meg kell semmisíteni; és végül, mindazok, akik e rendelettel ellentétesen merészelnek cselekedni, a rendeletben foglalt ítélet alá esnek. A szász választófejedelem és a Lutherhez legközelebb álló fejedelmek nem sokkal a reformátor távozása után elhagyták Wormsot, és az országgyűlés szentesítette a császár rendeletét. A pápa hívei ujjongtak. Azt gondolták, hogy a reformáció sorsa megpecsételődött.

   Isten azonban gondoskodott szolgája számára menedékről a veszély idején. Valaki éberen figyelte Luther minden mozdulatát. Egy őszinte, nemes szív elhatározta, hogy megmenti. Nyilvánvaló volt, hogy Róma csak Luther halálával éri be, és hogy Luther csak akkor menekül meg az oroszlán torkából, ha elrejtőzik. A szászországi Frigyes Istentől kapott bölcsességgel elhatározta, hogy megmenti a reformátort. A választófejedelem hü barátok segítségével valósította meg tervét. Sikerült elrejteniük Luthert barát és ellenség elől egyaránt. Útközben hazafelé elrabolták kísérőitől, és az erdőn át nagy sietve egy elszigetelt hegyi erődbe, Wartburg várába vitték. Mind elfogását, mind pedig elrejtését olyan titokzatosság fedte, hogy sokáig még maga Frigyes sem tudta, hova vitték. Ennek is megvolt az oka. Ameddig a választófejedelem nem tudott semmit Luther hollétéről, nem is árulhatott el semmit. Örült, hogy a reformátor biztonságban van, és ez elég is volt neki.

   Elmúlt a tavasz, a nyár, az ősz. Jött a tél, és Luther még mindig fogoly volt. Aleander és hívei ujjongtak, mert úgy tűnt, hogy az evangélium fénye kialvóban van. De nem ez történt. A reformátor töltögette lámpását az igazság tárházából, és e lámpásból még több fény sugározhatott.

   Wartburg barátságos biztonságában Luther egy ideig örült, hogy megszabadult a harc hevétől és kavargásától. De sokáig nem tudott örömet találni a csendben és nyugalomban. Hozzászokott a tevékeny élethez és a kemény küzdelemhez. Nehezen viselte el a tétlenséget. Magányos napjaiban az egyház állapota foglalkoztatta, és kétségbeesetten kiáltott: »Ó, jaj! Nincs senki az Úr haragjának e napján, aki falként állna az Úr előtt, és megmentené Izraelt!«39 Majd önmagára gondolt, és attól félt, hogy gyávasággal vádolják majd, amiért kivonta magát a küzdelemből. Azután szemrehányást tett magának tétlenségéért és kényelmességéért. Pedig napi teljesítménye több volt, mint amennyit egy ember elvégezhet. Tolla sohasem pihent. Miközben ellenségei azzal áltatták magukat, hogy elhallgattatták, tevékenységének kézzelfogható bizonyítékai megdöbbentették és zavarba ejtették őket. Tollából származó tanulmányok tömegei forogtak közkézen egész Németországban. Az Újtestamentum német nyelvre fordításával nagyon fontos szolgálatot tett honfitársainak. Sziklás Pátmoszából majdnem egy teljes évig hirdette az evangéliumot és feddte korának bűneit és tévelygéseit.

   De Isten nem csak azért vonta ki Luthert a közélet színpadáról, hogy ellenségei haragjától megvédje; nem is azért, hogy nyugodtan végezhesse ezeket a fontos munkákat. Drágább volt ennél az a cél, amit Isten el akart érni. A hegyek közt, a csendben, a magányban és ismeretlenségben Lutherhez nem ért el sem a segítő kéz, sem pedig az emberi dicséret. Így óvta Isten a gőgtől és az elbizakodottságtól, ami olyan sokszor kíséri a sikert. Szenvedés és megalázás által készítette fel, hogy ismét biztonságban tudjon járni a szédítő magasságokban, ahova olyan hirtelen emelkedett fel.

   Amikor az ember az igazság nyújtotta szabadságnak örvendezik, szívesen dicsőíti azokat, akiket Isten eszközként használ fel, hogy a tévelygés és babona láncait széttörje. Sátán igyekszik az ember figyelmét Istenről emberi eszközökre irányítani, hogy Isten helyett emberekhez kötődjék. Azt akarja, hogy a puszta eszközt becsülje, és figyelmét eltereli arról a gondviselő Kézről, amely az eseményeket irányítja. Nagyon sokszor a dicsőített és nagyra becsült vallási vezetők szem elől tévesztik, hogy Istentől függenek, és kezdenek önmagukban bízni. Ebből pedig az következik, hogy igyekeznek azoknak az embereknek a gondolkozását és lelkiismeretét irányítani, akik hajlamosak arra, hogy Isten Igéje helyett tőlük várják az eligazítást. A reformáció munkáját sokszor gátolja támogatóinak effajta lelkülete. Isten szeretné megóvni ettől a veszélytől a reformáció ügyét. Azt akarta, hogy a reformáció munkája az Isten pecsétjét, és ne emberi bélyeget viseljen magán. Az emberek Lutherre, az igazság magyarázójára néztek. Isten eltávolította Luthert, hogy mindenki az igazság örökkévaló Szerzőjére tekintsen.

Tartalomjegyzék